Homokember
Az álom, rossz álom, az attól való félelem témájában a századfordulós és XX. század eleji novellistáink és prózaíróink lenyomnak mindenkit. Az akkoriban egyszerre új és korszerű pszichológiai ismeretekkel felvértezve paráztatták írásaikkal a kor értő közönségét és nem unatkozik az utókor sem, ha az ő műveiket emeli le a polcról.
A gyermek-álom-mese-félelem tematika (vagy helyesebb, ha azt írom: toposz) gyökerei - megmaradva a Metallica Sandman-jénél, mint kiindulási pontnál - E.T.A. Hoffmann A homokember c. elbeszéléséig nyúlnak vissza, valahova az 1810-es évekbe. A gyerek főhös, Nathanel elborzad a homokember meséjén, aki a történet szerint a Holdra viszi a rossz gyermekek kivájt szemét, s ott fiókáit eteti velük. Aztán összemosódik álom és valóság, félelem, őrület, gyermeki őrület.... Vedd le a polcról Freud-ot, Bergsont is.
Aztán ott van Csáth Szombat estéje: "De mégse árnyék az, hanem a Homokember. Olyan, mint egy bagoly, és éppen mintha apa ágyának peremén ülne. Borzasztó ránézni, mert hatalmas, félelmes és csúnya. S olyankor a fülünkre húzzuk ám a takaróinkat. Csak néha hajtjuk le a paplan csücskét, és azon át egy pillanatra még kinézünk. A Homokember még mindig ott áll, mozdulatlanul. Várja, hogy elaludjunk, s aludni is kell, mert ő akarja. [...] Ha este úgy érezzük, mintha a szemünkben homok volna, s emiatt a pillánk nehezül, ezt a Homokember okozza."
Aztán ha a címszereplőnkhoz nem is tartozik szorosan, mégis megemlíteném a talán kevésbé ismert Szini Gyula nevét, aki ugyancsak érdekeseket írt a gyerekekről meg az ő - hol nagyon is felnőttes, hol betegesen elborult - álmaikról. A rózsaszínű hó c. kötetet tudom ajánlani ez ügyben.
S ha el is kanyarodok végül a homokembertől, maradva a tematikánál, különös jelentőséget tulajdonítok Babits A gólyakalifa című regényének, ami szintén nem kerül a gimis anyagba, nem is baj, felnőtt olvasmány. Túllép a fentebbieken annyiban, hogy nem csak az álom és valóság elmosódásáról, de egy gyerek tudathasadásáról szól, vergődéséről, majd öngyilkosságáról szól. Ahogy írtam vala róla egyszer:
Az álom, rossz álom, az attól való félelem témájában a századfordulós és XX. század eleji novellistáink és prózaíróink lenyomnak mindenkit. Az akkoriban egyszerre új és korszerű pszichológiai ismeretekkel felvértezve paráztatták írásaikkal a kor értő közönségét és nem unatkozik az utókor sem, ha az ő műveiket emeli le a polcról.
A gyermek-álom-mese-félelem tematika (vagy helyesebb, ha azt írom: toposz) gyökerei - megmaradva a Metallica Sandman-jénél, mint kiindulási pontnál - E.T.A. Hoffmann A homokember c. elbeszéléséig nyúlnak vissza, valahova az 1810-es évekbe. A gyerek főhös, Nathanel elborzad a homokember meséjén, aki a történet szerint a Holdra viszi a rossz gyermekek kivájt szemét, s ott fiókáit eteti velük. Aztán összemosódik álom és valóság, félelem, őrület, gyermeki őrület.... Vedd le a polcról Freud-ot, Bergsont is.
Aztán ott van Csáth Szombat estéje: "De mégse árnyék az, hanem a Homokember. Olyan, mint egy bagoly, és éppen mintha apa ágyának peremén ülne. Borzasztó ránézni, mert hatalmas, félelmes és csúnya. S olyankor a fülünkre húzzuk ám a takaróinkat. Csak néha hajtjuk le a paplan csücskét, és azon át egy pillanatra még kinézünk. A Homokember még mindig ott áll, mozdulatlanul. Várja, hogy elaludjunk, s aludni is kell, mert ő akarja. [...] Ha este úgy érezzük, mintha a szemünkben homok volna, s emiatt a pillánk nehezül, ezt a Homokember okozza."
Aztán ha a címszereplőnkhoz nem is tartozik szorosan, mégis megemlíteném a talán kevésbé ismert Szini Gyula nevét, aki ugyancsak érdekeseket írt a gyerekekről meg az ő - hol nagyon is felnőttes, hol betegesen elborult - álmaikról. A rózsaszínű hó c. kötetet tudom ajánlani ez ügyben.
S ha el is kanyarodok végül a homokembertől, maradva a tematikánál, különös jelentőséget tulajdonítok Babits A gólyakalifa című regényének, ami szintén nem kerül a gimis anyagba, nem is baj, felnőtt olvasmány. Túllép a fentebbieken annyiban, hogy nem csak az álom és valóság elmosódásáról, de egy gyerek tudathasadásáról szól, vergődéséről, majd öngyilkosságáról szól. Ahogy írtam vala róla egyszer:
„Az
ellenség, akit magunkban hordozunk, igazán győzhetetlen” – hangzik
Elemér szájából a felismerés. Ekkor határozza el Elemér, hogy
elpusztítja alteregóját, ám észrevétlenül annak színvonalára süllyedt,
s elpusztult ő is, mint a díjnok, ki fejbelőtte magát. „A másik én
voltaképp a bűn inkarnálódása. A mindannyiunkban meglevő sátáni erő,
mely ellen vagy küzdünk, vagy végzetes szorításba kerülünk, mint Babits
regényének hőse. Tábory Elemér, a Sonntagskind nem volt fölvértezve
erre a harcra.” (Rónay :12) Elemér erkölcsi undorral
ítélte el másik énjét, akin képtelen volt felülkerekedni. A regény
ugyanakkor azt sugallja az olvasónak, hogy mindenkiben meglehet az a
bizonyos másik, gonosz én, melynek feltörésétől folyton rettegni kell.
Mert kell, nem? Most következne még Kosztolányi Szegény kisgyermeke, de most ezt nem folytatom, hosszú volna.
