mégis jó
Ma kibaszott egy szerencsétlenség történt velem. Hetek óta
készültem egy koncertre, s egy telefonhívással emlékeztettek arra, hogy megy a
műsor – csak épp nélkülem, mert én úgy ahogy van, minden előzmény nélkül
megfeledkeztem a cécóról. Ez már az öregedés jele? Szedjek Cavingtont vagy mi?
Faszkivan. Nagyon elkeseredtem, pillanatok alatt ramaty kedvem lett,
legszívesebben ordítottam, aztán legszívesebben bőgtem volna. Valszeg így esett
volna, de hamar rájöttem, kit érdekel a Hiperkarma, amikor tök jó – virtuális
–beszélgetést folytatok az egyik – virtuális – barátommal.
Nagy bánatomban elragadtattam magam és őszinteségi rohamomban mindenáron közölni vágytam azt, hogy noha sosem találkoztunk, nagyon kedvelem és tudatni akartam vele, hogy fontos, és hogy bármi van, vészhelyzetben is számíthat rám, és ezt ontottam szegényre, sok volt, s még így is csak töredéke annak, amit mondtam volna neki szívem szerint. Aztán még elláttam pár életbölcsességgel – én, őt, aki ha pár évvel fiatalabb is nálam, mégis valójában sokkalta bölcsebb…
Fiatal barátom tűrte féktelen őszinteségem, a kéretlen tanácsokat, mert mit tehetett szegény. Végül a felnőtté válás kapujából kikacsintva annyit mondott: „te is valaki vagy nekem az Úton”. Kár, hogy nem tudja, milyen sokat jelentett ez a félmondata nekem: olykor azoktól kapjuk a legtöbbet, akiknek a szeretetében a legkevésbé vagyunk biztosak.
