Ma bőgtem, ilyen rég volt. Egy (s egyben egyetlen) előző munkahelyemen is egyszer bőgtem, mikor faszán úgy tűnt, hogy mindenki értekezleten veri a rezet, s minden mást én csinálok egy személyben: egyszerre foglalkoztam a személyesen megjelent kedves ügyféllel, voltam telefonban egy másikkal, kerestem adatot számítógépben, vettem át írószerrendelést, ellenőriztem számlát, szereltem telefonkábelt, nyitottam ajtót, okosítottam kollégát. Míg a többiek értekezleten lógatták. Akkor egyszer egy iroda kellős közepén azt mondtam: feladom, majd otthagyva mindent és mindenkit kimentem a rötyibe zokogni egy kicsit. De ez régen volt, messze nem a mostani szakmámban.
Úgy tűnik, életem végső céljának tekintett, álmaim szakmájának választott, elhivatottságom tárgya is meg tud zakkantani néhanap. Ma egy pillanatra elmerengetem, azt mondtam magamban "feladom" és elvonultam zokogni egy kicsit. A főnököm megértően nézett rám, s úgy vélem, nem teszi fel már magában többet a kérdést: "Vajon hogyan tudnám itt marasztalni?" Szerintem ma megkapta rá a választ: sehogy. Tele a nemlétező fa...m. tököm.
