Eltörölték a szocpolt? Bazmeg. Tudtam, hogy lesz majd ilyen, meg a Dream is sürgetett nemrég ezzel kapcsolatban, akkor kellett volna atyai jótanácsát meghallgatni, jellemzően ez a tantusz is későn esett le. Pedig pár napja még olyan kereknek tűnt a gondolatmenet az idei esküvőről, közelgő gyerekcsinálásról, Pannáról, Marciról, a két egész négy millióról, de most megint kicsit bonyolultnak tűnik minden. Pedig igazából nem az, van hol laknunk most is, itt hárman is elférünk egy darabig, vagy akár négyen, míg a kölykök megvannak egy szobában. Hogy a harmincadik év, vagy a válság miatti munkahelyváltás lehetetlensége, vagy a várandós kis barátnőm, vagy a gyerekprojektbe kezdett másik kis barátnőn, vagy a mostanra 9 hónapos unokaöcsi, vagy ők és ez együtt, megérlelték bennem az elhatározást: most már felkészültem. Én is, azt hiszem Ő is, mi együtt.

Van egy sokadik ok, novemberben lesz öt éve a melanomának, innentől nyugodt(abb) szívvel lehet gyereket vállalni, innentől minimális az esélye, hogy a terhességgel járó hormonális robbanás kiprovokálja a betegséget újra.

S mindeközben nagyon félek, néha sírok, szeptember elején kerül sorra heteske és nyolcaska, nyolcaskát nem nagyon látom hátul, de heteske szem előtt van, a felkaromon, egész közel az első hegtől, attól igen, sötétedett az elmúlt két hónapban elég sokat, nem tetszik, arra emlékeztet, nagyon is. Fura, milyen sok múlhat rajta, ha esetleg.... (de kérlek, kérlek, NE!).... minden múlhat rajta... Manapság nem attól félek, hogy ha újra jön, belehalhatok, hanem hogy nem lehet miatta gyerekem. Nem merném. Megint ki kellene várni öt évet, a kockázatok miatt, 36 éves lennék és örökre nagyon félteném meg sem született gyerekemet, vagy attól, hogy idejekorán magára hagyom, vagy hogy örökli a hajlamot... Nem tudom, merném-e valaha vállalni ha másodszor is megtörténik.

Sokszor szorul össze a szívem, rajongva imádom az unokaöcsém, de néha még annál is jobban szeretem és arra gondolok, lehet, hogy nekem ő adatott felnőttkoromra, ő a gyerek, akit láthatok felnőni, szerethetek és istenemre nagyon szeretem.

Biztos nem így kellene gondolkodni ezekről, optimistának kellene lenni, de most nem megy, egyelőre sokkal nehezebb elviselni a tudatát annak, hogy mit veszíthetek azzal az izgalommal szemben, amit a jövő hozhat, akkor, ha kiderül, nem vagyok újra beteg.

Tanulnom kéne, nem itt rinyálnom, megyek.